Megrettentem.
Lángoló utcák szűkülő során
sikoltozó házak között
nevető bolondok tapossák utam,
s én futnék, ahogy lehet.
De nem lehet, mert valami megremeg.
Érzés formálódik,
furcsán, görcsösen, miként
haldokló kapkod lélegzet után.
Nincs már benne élet,
pedig gyönyörűnek született,
s én temetek mint idegen,
lázas, tudatlan beteget imával, halkan.
Útjára nem kísérhetem,
csak elengedem, hiszen
már enyém lett egyszer
a legszentebb helyen. |